A baryton/viola di bordone, viola bardone/

ez a XVII. század második felében keletkezett különleges hanghatású vonós-pengetős hangszer a XIX. század elejéig élte fénykorát. Úgy keletkezett, hogy egy speciális építésű tenor-basszus viola da gamba 6-7 (vonóval megszólaltatható) húrjához még egy regiszter (8-20 vagy annál is több) fémhúrt társítottak. E húrok erős rezonálása adja a baryton egyedülálló hangzását. A húrok a bal hüvelykujjal a hangszer nyaka mögött meg is pengethetők.

Leopold Mozart Hegedűiskolájában (1756) a következőképpen mutatta be a barytont: "Ennek a hangszernek, csakúgy mint a gambának, 6-7 húrja van. A nyak nagyon széles, és hátsó része üreges és nyitott, ahol kilenc vagy tíz sárgaréz és acélhúr is feszül, melyeket a hüvelykujjal megérintenek és pengetnek, mégpedig úgy, hogy amíg a felső bélhúrokon a vonóval játsszák a főszólamot, egyidejűleg a hüvelykujjal pengetik hozzá a nyak alatt feszülő húrokon a basszust. És éppen emiatt kell a barytonra írt darabokat különleges módon komponálni. Egyébként a legbájosabb hangszerek egyike."
A barytont és annak játékmódját legelsőként Daniel Speer írta le, Ulmban 1687-ben megjelent Unterricht der Musikalischen Kunst (A zenei művészet tanítása) című tankönyvében:
" Még egy viola létezik, amely az összes többit felülmúlja, viola di bordonnak nevezik. Olyan művészt azonban, ki ezen játszani tud, vajmi keveset találni."

A legrégebbi ma ismert baryton Bécsből, 1655 tájáról származik, a legkorábbi barytonművek 1670 körül keletkeztek. A vonóval megszólaltatott, illetve rezonáns- és pengetőhúrok hangolása és száma abban az időben meglehetősen sokféle volt. Ezt bizonyítják a fennmaradt eredeti kompozíciók és a múzeumokban fellelhető, mintegy harminc, sajnos többnyire nem megszólaltatható  állapotban lévő korabeli barytongamba is.

A szerencsés kivételek egyike az Esterházy Miklós herceg részére 1750-ben Bécsben Johann Joseph Stadlmann által épített baryton, melynek 7 vonóval játszható és 10 rezonáns-pengető húrja van. Ez a hangszer ma a Magyar Nemzeti Múzeum tulajdonában van, és különleges alkalmakkor meg is szólaltatható.

Joseph Haydn 1762-től Esterházy Miklós herceg szolgálatában állt, aki a barytont szenvedélyesen szerette és igen jól játszott is rajta. A "Pompakedvelő" Miklós herceg szüntelenül arra ösztönözte udvari zenekarának muzsikusait, hogy új barytonműveket alkossanak számára.
Így buzdította Haydnt is: "hogy az eddiginél szorgalmasabban vesse magát a komponálásra, és különösen olyan darabok szerzésére, melyek a gambán játszhatók, s melyekből még nagyon keveset láttunk."

Az Esterházy Miklós udvari muzsikálásában leggyakrabban előforduló hangszer-összeállítás a baryton, mélyhegedű és gordonka triója volt. Ma 126 ilyen barytondivertimentót ismerünk csak magától Joseph Haydntól, számos művet azonban elveszettnek tartanak.

A baryton hangolása a hercegi udvarban egységesen a következő volt: D-G-c-e-a-d  a vonóval játszott húrok és A-d-e-fisz-g-a-h-cisz-d a rezonáns- és pengetőhúrok. Haydn mindkét szólamot violinkulcsban jegyezte le - egy oktávval magasabban, mint ahogy valójában szól. A pengetőhúrok használatát Haydn a hangjegyek alá írt l-től 9-ig való számozással adta meg. Ezek hangolása meghatározta a barytonkompozíciók hangnemeit is: túlnyomórészt D-dúrban, valamivel ritkábban A- és G-dúrban vannak, b-s hangnemek alig fordulnak elő.